Amit Pannonhalmán tanultam A Csendben az elengedésről

Saját élmény. Az idei már a harmadik alkalom, és biztos, hogy nem az utolsó – mert már jelentkeztem a következőre.

Amit Pannonhalmán tanultam A Csendben az elengedésről

A pannonhalmi Csend – kurzus helyszíne, kísérői és a csoporttagok, így együtt AZ, AMITŐL kihagyhatatlannak érzem ezt a három és fél napot. Legalább évente egyszer. Ezúton is hálás köszönet Palotai Gabriellának és Bokros Márk atyának!

A Csend – kurzusnak nem  "csak” az a lényege, hogy csendben kell lenni. Önismerettel, szemlélődéssel és meditációval telnek a napok, és igen, nem beszélgetünk – idén már annyit sem, mint korábban, de jól esett.

Már egy ideje foglalkoztat az elengedés, mind a jelenben, mind a múlttal kapcsolatban. Főleg az utóbbival volt egy olyan megélésem, hogy gúzsba köt és indulatot gerjeszt. Így már az első gyakorlat sikeresen és azonnal „megérkeztetett”: 

„Rajzolj egy vízszintes egyenest egy papírra, az eleje a születésed, a vége a halálod! Jelöld be azt, ahol gondolod, hogy most vagy!”

Bejelölni azt, hogy mennyi időt adok még magamnak, nem volt könnyed gondolat, de a következő kérdés még jobban betalált: 

„Ha visszanézel az eddigi életedre, mit látsz? Mi volt eddig?... Ha pedig előre nézel, az előtted lévő éveidre, mi legyen ebből benne? És mi legyen más?”

Ezzel a gondolattal sétáltunk be a fenti képen látható labirintusba, amiből eddig még nem jöttem ki „üresen”, így most sem...

Eddigi éltemben sokszor kaptam azt a visszajelzést, hogy „nagy küzdő” vagyok. Valóban kitartóan megyek a fejembe vett célok után és azt gondolom, hogy ez önmagában jó. 

A küzdelem azonban egyfajta harc, és ragaszkodás dolgokhoz. Amit pedig én szeretnék, hogy a továbbiakban meghatározó jellemzője legyen az életemnek, az inkább a békesség, az öröm és a felszabadultság. A fejemben egyébként ez nem zárja ki a kitartást, de valahogy puhábbá teszi.

Amikor kitartóan, vagy inkább makacsul ragaszkodom dolgokhoz, akkor nem tudom elengedni őket. Sajnos a vélt és valós sérelmeket se. Tudok viszont több oldalról és különbözőképpen nekifutni, ami szokott ugyan eredményes lenni, de elég kimerítő. Inkább görcsös állapot, de semmiképp se könnyed. Fárasztó. Rengeteg energiát visz és talán hely sem jut benne másnak, vagyis kizárja az örömöt.

A békességhez, örömhöz és felszabadultsághoz az is kell, hogy tudjak megbocsátani. Magamnak és másoknak. Tudjam elfogadni a múltat és magamat, hogy ami megtörtént, azon már nem tudok változtatni – max. okulni belőle. Más választás nincs.

Mert már nem akarok küzdeni. A küzdelem – jelen pillanatban és nekem - nem ÉLET. Így nagy betűvel. Mondhatom úgy is, hogy eddig küzdöttem, most már élni akarok. A dolgok elmúlnak. Ha küzdök velük, vagy ellenük – aminek végképp semmi értelme – akkor ez az elmúlás még lassabban és még fájdalmasabban zajlik, és gyakorlatilag csak fenntartom a problémát.

Visszatekintve, a legtöbb mélypont valamilyen szempontból egy magasság kezdőpontja volt. Ami akkor óriási problémának tűnt, innen nézve már más nagyságrend.  Mint amikor visszamegyek az általános iskolámba és maga az épület is mintha kisebb lenne. A legtöbb mélypont rombolással járt, de aztán valami új épült belőle - csak ezt észre kell venni!

Mindig törekedtem és vágytam a harmóniára, csupán azt hagytam figyelmen kívül, hogy ha ebben más is érintve van, akkor létezik egy határ, amin túl már nincs ráhatásom a dolgokra. És itt szokott jönni a küzdelem. 

Ami itt az én lehetőségem, az ennek a határnak az elfogadása, egy döntés, majd az elengedés, amivel együtt járhat a békesség.

Mi kell ehhez?

Poimén abbát idézem: „Az éberség, az önmagunkra figyelés és a megkülönböztetés, az a három erény, amely a lelket vezeti”

Ezek is érdekelhetnek: